A bolyhok biológiája május 19, 2008
Posted by asterdroid in : földönkívüli, óceán, világ, exobiológia , 3hozzászólásMost egy kicsit visszatérek exobiológiai témámhoz:
A bolyhok biológiája
A kis gömb nagy élvezettel indult növekedésnek a vörös bolyhok védelmében. Azok táplálták, tisztogatták, melengették, egész burkot fontak köréje. Más gömbök is laktak a vörös bolyhok mezőin, kisebbek, nagyobbak, sőt olyanok is voltak, melyek a burokban már egészen differenciálódva, szerveket fejlesztve éldegéltek. A mező pedig lassan, szinte észrevehetetlenül mozgott.
A hidegebb óceánfenéken születő friss bolyhok egészen világosak voltak. Ahogy hónapról hónapra távolodtak szülőhelyüktől és mentek a melegebb óceánfenék felé, úgy váltak egyre vörösebbé. Néhány tized fok eltérés is elég volt, hogy útbaigazítsa őket. Persze előfordult, hogy a fenék domborzata zsákutcába vitte őket, például egy kiemelkedésre, ahonnan nem volt visszaút. A csapdába került bolyhok éldegéltek ott egy darabig, talán egy-két évig is, de aztán már nem bírták az egyre több fiatal bolyhot, akik szintén erre a vakvágányra kerültek. Ilyenkor egy kis részen elkezdtek halódni, leszakadtak a kőzetről és vagy elsodródtak, vagy, ha nem volt hullámzás, fiatal társaik hátát kezdték ellepni, mint valami fekély, és mérgezték őket elpusztult testükkel. Ez sokszor láncreakciót váltott ki és a kiemelkedésről egyre többen szakadtak le, legtöbbjük a kőzet egy morzsáját is magával rántva. Sok-sok év alatt lepusztultak az ilyen kiemelkedések, egyre alacsonyabbak lettek. A kisebbek el is tűntek, a karcsúbbak gyakran derékba törtek, de a legnagyobbak még évezredek után is kiemelkedtek.
A láncreakció-szerű leszakadások során, ha volt egy kis hullámzás, az élettelen bolyhok összeragadva, ragacsos, sötét, bordó vagy barna, oszló tömeggé álltak össze, úgy sodródtak az óceánban. Ha egy kisebb lény az útjukba került és hozzájuk ragadt, azt is elsodorták.
Azok a bolyhok, melyek nem kerültek csapdába és folyamatosan tudtak mozogni a melegebb aljzat felé, egyre élettel telibb vörös színt kaptak, nőttek, elágaztak. Az aljzathoz tapadva, annak ásványait szívták fel és az óceánfenék hőjét használták energiaforrásul. Ahogy nőttek, egyre több melegre volt szükségük, ezért elindultak a magasabb hőmérséklet felé. Az aljzathoz tapadó végük általában hat ágú volt, ebből egy-kettő mindig a környezetet tapogatta, melegség és ásványi anyagok után kutatva. A kőzet minden egyes atomját képesek voltak hasznosítani, így szép lassan koptatták az óceán fenekét. Középső részük felfelé nyújtózkodó, hajlékony test volt, apró lyukakkal, vagyis inkább a testüket alkotó fonalak közötti résekkel, melyeken behatolhatott a víz. Ezek a szálak valójában kis csövecskék voltak, ezek szállították a tápanyagot és az energiát a test felső részébe és falukon át beszívták a szükséges vizet. A felső részük újra sokfelé ágazott, ezekkel a kacsokkal tudták a gömböket megfogni és gondozni.
Minden gömb áldás volt számukra, mert a gömbök „melegvérűek” voltak, mindig bocsátottal ki hőt, ez pedig a termofil bolyhoknak nagyon fontos volt. Ásványi anyagok nélkül el tudtak lenni, legfeljebb nem növekedtek, de meleg nélkül nem létezhettek. Ezért a gömböket nemcsak a „hátukra” vették, hanem körbe is fonták, burokba zárták, még táplálták is. A gömbök pedig meghálálták a gondoskodást, a bolyhoktól kapott ásványi anyagokból és vízből nemcsak a saját testük növekedett, hanem folyamatosan hőt is termeltek.
Ahogy a bolyhok lassan haladtak a melegebb óceánfenék felé, a gömbök is növekedtek. Kifejlett állapotukban leváltak a bolyhokról és önálló életet kezdtek élni. A bolyhok ekkor már olyan meleg részen voltak, hogy szinte „nyaraltak” a gömbnevelés hosszú és fáradtságos munkája után. Telhetetlenségükben és persze ösztöneiktől hajtva, még tovább mentek, egyre forróbb területekre. Ha a sodrás ellenkező irányú volt, megálltak és spóráikat eregették. Azok egyesültek más egyedek spóráival, majd ha kellően hűvös aljzaton sikerült leereszkedniük a hullámzás megszűntekor, akkor növekedni kezdtek, aprócska, halványrózsaszín bolyhokká fejlődtek, majd megkezdték útjukat.
„Szüleik”, miután kieresztették spóráikat, kezdtek szétesni, szálaik elváltak egymástól, a fonalas „óceáni gyapjú” pedig felszállt a felszínre, ahol sok más élőlény táplálékául szolgáltak.
Two in One május 9, 2008
Posted by asterdroid in : sci-fi, könyv, SF, regény, földönkívüli, társadalom, olvasmány, világ, történelem, Zsoldos, Éden, Távolitűz , 3hozzászólásLegyen most kettő az egyben! Két olyan könyv, melyeket nemrég olvastam, de még nem volt időm írni róluk. Két klasszikus szerző, két földönkívüli világ, két kiváló regény.
Az első könyvet már nézegettem korábban is, kívülről persze. Egy elég visszataszító lény van az elején, meg más, nyálkás lényeknek tűnő alakok. Gusztustalan kinézetű egy könyv, mondhatom, de talán pont ezért izgatta a fantáziámat. Nemrég aztán el is olvastam.
Stanislaw Lem Éden című regényéről van szó. Az Éden bolygóra lezuhanó űrhajó legénysége idegen életformákkal és egy először érthetetlen civilizációval találkozik. Néha nem is olyan könnyű eldönteni, mit is látnak, mi mire való, ki kicsoda, és persze, hogy ellenségesek-e vagy nem. Egy idegen világ, mely érthetetlen, félreértelmezhető és félelmetes. Itt a Földön is sok a félreértés és az értetlenség a különböző társadalmak között, hát még egy földönkívüli civilizációval! Néha a rémület felülkerekedik a megismerés vágyán. A kapcsolatfelvétel pedig nem könnyű, kibogozhatatlan foszlányokból kell összerakni, hogy mit mond a másik. Van, amit nem lehet tudni, amit nem szabad tudni, amiről nem lehet beszélni. Az információ a diktatúra eszköze is lehet. Az információ hiánya annál inkább. Ha az happy end-nek számít, hogy a földiek végül el tudják hagyni a bolygót, akkor vegyük úgy, hogy jó a vége. Csak az zavar, hogy az öldöklés tovább folyik azon az űrből oly szép, éden nevű bolygón …
A másik könyv borítója inkább olyan Indiana Jones-os, régészeti leletek között egy férfi és egy nő, a háttérben viszont mégiscsak van valami scifis, egy világító csúcs, talán egy űrhajó. Aki még nem olvasott történelmi sci-fi regényt, tegye meg, Zsoldos Péter Távoli tűz című könyve érdekes és izgalmas olvasmány. Akár időutazásnak is tekinthetjük, de ezúttal nem a jövőbe, hanem a múltba. Gregor Man és társai egy idegen bolygón az emberi civilizáció bronzkorának megfelelő társadalmat találnak. Az ott élők is emberek, akik befogadják őket és városállamukban az ott maradó Gregor Man király lesz. A tudós király nem akarja átugrani az évezredeket, ezért felveszi szokásaikat, de lassan tudásával kiemeli népét a többi városállam közül.
Ebben a könyvben nem egy érthetetlen civilizációba csöppen a főszereplő, a szerzőnek mégis fel kellett építenie egy világot a földi történelem mintájára. Mondhatom, jól sikerült, kiválóan megírt minden részletében. A kalandok sem hiányoznak. Csaták, hadjáratok, szövetségek, árulás, politikai intrikák, szerelem – mind, mintha velem történt volna, annyival magával ragadott a történet. (A sok szereplőt még ki is jegyzeteltem, hogy tudjem mindig, ki kicsoda.)
Ugyanakkor a könyv végén az is kiderül, mennyire könnyű félreértelmezni a történelmet. Élvezetes és elgondolkodtató regény.
Fizika május 7, 2008
Posted by asterdroid in : sci-fi, SF, regény, földönkívüli, fizika, világ , hozzászólásNem tudom, ki hogy van ezzel, de a fizika sosem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé. Nem volt vele gondom, de nem igazán érdekelt. A matek valahogy közelebb állt hozzám… Azt azonban be kell vallanom, hogy a hétköznapi élet jelenségeinek fizikája és a csillagászat mindig is érdekelt, csak az iskolában nem erről volt szó. Ma is sokszor fordulok a téma értőihez, ha valamire kíváncsi vagyok. Az utóbbi időben a tárgy egyik legjobb értőjétől „vettem órákat”, Arthur C. Clarke-tól.
Nagyon tetszik, hogy közérthető módon írja le azoknak a világoknak a fizikáját, ahol a történetei játszódnak. Ugyanakkor szereplői, akik leginkább emberek, meg kell, hogy küzdjenek a fizika törvényeivel, ezáltal nemcsak érthetővé, hanem izgalmassá is teszi a fizikát. Egy ismeretlen bolygó vagy más földönkívüli jelenség mindig félelmet kelt, ugyanakkor Clarke az olvasókban a tudásvágyat erősíti, azt az izgalommal vegyes örömöt, amikor új, eddig még nem tapasztalt jelenségeket figyelhetünk meg.
Először furcsa volt az Űrodüsszeia sorozat, amikor annakidején elkezdtem olvasni, de később megszerettem, egyre jobban lekötött. A 2010: Második Űrodüsszeia a kedvencem, mert ebben a karakterek és az emberi kapcsolatok is izgalmasak, ugyanakkor érthetőbb is, mint az első.
Most elolvastam a Randevú a Rámával-t, amit kezdő sci-fi barátoknak mindenképpen ajánlok, mert könnyen emészthető, ugyanakkor elgondolkodtató, nagyon jellemzően Clarke-regény.
A Föld felé egy ismeretlen égitest közeledik, melynek felderítésére az Endeavour napkutató űrhajót küldik. Az objektum a Ráma nevet kapja és az eddig valaha készített legnagyobb mesterséges tárgynak bizonyul. Az Endeavour űrhajósai Norton kapitány vezetésével sok csodát látnak a belsejében. Az először élettelennek látszó világ lassan – akarom mondani, elég gyorsan – feléled, ezzel zavarba ejti a felfedezőket és meglehetős zavart okoz a bolygók tanácsában is. Valahogy mindig azt képzeltem (és bizonyára ezzel nem vagyok egyedül), hogy ha egy idegen civilizációval találkozik az emberiség, akkor vagy ellenségesen, vagy barátságosan fognak viszonyulni a egymáshoz. A könyv szereplői is dilemmáznak, de úgy látszik, van egy harmadik lehetőség is …
A világ leírása nemcsak szemléletes és fantáziadús, hanem nagyon jól meg is szerkesztett, az az érzése az olvasónak, hogy ha meg lennének a feltételek hozzá a Földön, akár meg is lehetne építeni valamikor a jövőben, ha már eljutottunk arra a fejlettségi szintre. A legjobb benne, hogy felszítja az olvasó tudásvágyát, ugyanakkor erősíti a tiszteletet más kultúrák vagy civilizációk iránt. Hősei igazi hősök, kalandok és veszélyek idején helytálló, döntéshelyzetben erkölcsileg is mérlegelő, ugyanakkor ízig-vérig emberek, akikkel az olvasó szívesen azonosul.
Nem is tudom, hogy a vége happy end-e vagy sem, mindenesetre jól lekerekített és számomra pozitív kicsengésű, bár, ha jobban belegondolok, kicsit szomorú a tehetetlenség érzése, hogy egyszerűen, tudomást sem véve rólunk, a Ráma továbbrepül.
Vannak titkok, melyek jobb, ha azok is maradnak, hisz nem tudhatunk mindent, nem érthetünk mindent a körülöttünk levő világegyetemből. Pont ez sarkall újabb és újabb felfedezésekre. Engem ez a könyv motivál.
Azt hiszem Clarke-nak az irodalom egyben az ismeretterjesztés eszköze, de ez egyáltalán nem csökkenti műveinek irodalmi értékét, sőt! Ráadásul mindig időszerű, olvasás közben sokszor megnézem, mikor is írta, mert az ember nem hisz a szemének, olyan modern tudott lenni már negyven évvel ezelőtt is.
Ne azért olvassuk, mert most halt meg, hanem mert tényleg jó!
Vissza a parkolópályáról május 5, 2008
Posted by asterdroid in : sci-fi, könyv, SF, regény, földönkívüli, dimenzió, fegyver, olvasmány, betegség , 5hozzászólásHosszú szünet után újra visszatérek digitális megfigyelőállásomba. Orvosaink úgy találták, kigyógyultam abból a sugárbetegségből, amit a 3D és 4D közötti energiacsere során szenvedtem el. Parkolópályán voltam pár hétig, még operálni is kellett. Jelenleg is vannak enyhe energiavesztéses tüneteim, de már gyógyulok, jó úton vagyok, úgyhogy visszatérhettem a parkolópályáról.
Volt egy előnye annak, hogy kivontak a forgalomból, még pedig, hogy volt időm olvasni, már ha éppen nem voltam kiborulva attól, hogy tehetetlenségre kárhoztattak, gyorsuló ütemben vesztettem el energiáimat, illetve, hogy hangulataim feltűnően szélsőségesekké váltak.
Az elolvasott könyvekről és pár korábbi olvasmányomról is, melyekről eddig nem volt időm írni, beszámolok itt, a blogban. Kezdjük a legfurcsábbal, Philip K Dick Transz c. regényével! Először nem is ezt akartam elolvasni, hanem A szárnyas fejvadász regényalapját, mely eddig kimaradt, de nem találtam meg. Aki tudja, hol szerezhető be, szóljon!
Na mindegy, a lényegre térve a Transz kicsit megijesztett az elején. Egy pasiról szól, aki transzállapotban fegyverek tervrajzait készíti egy olyan világban, ahol a Keleti Blokk és a Nyugat közötti fegyverkezési verseny irracionális méreteket ölt, de mindenki tudja, hogy mindez csak elrettentésre szolgál. A titkosszolgálatok mindenkit figyelnek, a főszereplő Lars is bizonytalan, vajon mikor csinálják ki, vagy mikor roppan össze a transz okozta pszichózis következtében. Amikor idegen műholdak jelennek meg az égen és senki nem tud semmit, a kialakuló pánik összehozza a Keletet és a Nyugatot, Lars végre megismeri a titokzatos orosz médiumot, Lilót, akivel együtt próbálnak a transzállapotban valami új fegyvert találni a betolakodók ellen. Kiderül, minden igyekezetük hiábavaló, az eddigi transzállapotokban sem földönkívüli intelligenciával léptek kapcsolatba… A transz terve dugába dől, az emberiség saját erőből kénytelen felvenni a harcot. Előkerül egy jövőből jött veterán, aki valami csodafegyverről zagyvál, melyről kiderül, hogy egy soha komolyan nem vett játéktervező egyik agyszüleményéből fejlesztették ki. A játékfegyver megmenti a földet, végzetesnek bizonyul az idegek ellen, az összeesküvők és a hatalomra törő diktátor ellen, és mindenki ellen, akit likvidálni akarnak. A történet nehezen indult és számomra taszító volt a borítója, úgyhogy az elején kicsit nehezen haladtam vele. Számos utalást tartalmaz Kafka műveire és valahogy nem tudtam szabadulni a kastély-élménytől … Ráadásul, mikor már azt hittem, happy end lesz, a végén még mélyebb lett a kastély labirintusa … Hátborzongató volt. A modern társadalom pszichózisa és kétségbeesése mind benne van. Állam és egyén, demokrácia és diktatúra, de nehogy azt higgyük, hogy ezek a fogalmak azt jelentik, amit tanultunk róluk, talán csak illúzió, hogy racionális világban élünk. Érdemes elolvasni a könyvet, de utána lazításként nézz meg egy Kisvakondot, vagy valami hasonlót, különben becsavarodsz!
Kisvakond és a remény április 15, 2008
Posted by asterdroid in : DVD, Kisvakond, remény , 1 hozzászólásArról, hogy miért jó, ha mindig kéznél van egy Kisvakond DVD.
Tegnap enyhén szólva magam alatt voltam. Semmi sem akart kilendíteni ebből. Ekkor eszembe jutott, hogy nemrég vettem egy Kisvakond DVD-t, eredetileg azért, hogy a keresztkölköknek legyen, mit nézni. Ők még nem látták, én viszont elővettem, mert még nem láttam mindegyik történetet.
Kisvakond fantasztikus kalandokba keveredik a városban, mint filmcsillag, stb.
És Kisvakond reményt ad. A végén már nevetni is tudok. Kisvakond a terapeutám.
Egyszerű az üzenete, egyszerű az élete. Egyszerű, csak a lényeget kell meglátni. És üzeni, hogy higgy a reményben! Ha elkámpicsorodik, mert kikészül a filmsztárságtól, vagy mert büdös a nagyváros, mindig van visszaút a rétre, nyusziékhoz. Ott mindig van szamóca, amiből a sünivel jól be lehet zabálni és egérke is mindig talál valamit, amiből jó móka kerekedhet.
Kisvakond a remény szimbóluma. Hogy mindig van hová visszatérni, ott a rét, a barátok. Hogy mindig van min nevetni.
Fogadd meg a tanácsom (mert ugye, ki tudja, mit hoz az élet holnap), hogy LEGYEN A TÚLÉLŐKÉSZLETEDBEN EGY KISVAKOND DVD!
Bolyhok és csapdák április 4, 2008
Posted by asterdroid in : sci-fi, SF, földönkívüli, óceán , hozzászólásA mélység és a sötétség egyáltalán nem zavarta a gömböt. A bolyhok mindennel ellátták, amire szüksége volt: táplálták, tisztogatták, védelmezték, simogatták. Az óceánnak ezen a bolyhokkal sűrűn benőtt részén, ahol dúsan tenyésztek ezek a különböző színű és illatú lények, egészséges fejlődéséhez mindene megvolt.
A kedvencei a sárgák voltak, mert ők boldogság-feromonokat termeltek és valahányszor a közelükbe került, az olyan volt, mint egy fergeteges buli. Voltak olyan gömbök, akik nem is foglalkoztak semmivel, csak a sárgákat követték mindenhová. Ez a fajta függőség azonban sokszor tragédiához vezetett. Nem azért, mert a sárgák valami rosszat tettek volna, csak egyszerűen néha olyan vidékekre jutottak el, ahol a gömbökre számos ellenség fente a fogát. Egyszer ős is tanúja volt, mi történt a vele nagyjából egykorú Gilluonnal.
A sárgák milliméterről milliméterre haladtak lassan, naponta csak egész kis távolságokat téve meg. Gilluon a boldogságtól szinte önkívületi állapotban észre sem vette, hogy az óceán aljzatának egy lyukakkal szabdalt része felé közelednek. Ő csak ringatózott, álmodozott, becézgette a bolyhokat, hogy azok még több feromont termeljenek és szívta magába a bódító illatokat. A sárga boholytelep élvezte a lyukakat, izgalmasnak találták, szerettek bennük elbújni, majd előjönni. Mélyükön szinte mindig volt egy kis táplálék is, hol csak csápok és páncélok maradványai, hol szinte teljes állattetemek, mint például csápos zselévirágok, vagy bibircses savanyák. Ezeket nagy élvezettel fogyasztották, majd miután jóllaktak, odébbálltak a területről. Gilluon nem fogta fel, mi történik körülötte, pedig sok ideje lett volna rá, hogy visszaforduljon. Ő hiába látta, mi fog történni, nem tudott olyan gyorsan haladni az aljzaton, hogy utolérje Gilluont és a sárga bolyhokat még a veszélyes terület előtt. Kiáltásai, ha Gilluon egyáltalán meghallotta őket, nem jutottak el a tudatához. A sárga bolyhok bemásztak egy lyukba, de mivel Gilluon jóval nagyobb volt náluk, kint rekedt, leváltak róla a bolyhok és ő ott maradt a lyuk fölött pucéran, védtelenül és még mindig kábultan. Lassan kezdett elsodródni onnan, nem volt mibe kapaszkodnia.
Mire feleszmélt, már eltávolodott az aljzattól és a bolyhok nem érhették el. Amikor a nyílcsapda megjelent, Gilluon kétségbeesetten kezdett csillóival csapkodni. De nem volt esélye, hisen csak egészen lassan tudott úszni. Nem tudott kitérni a támadó nyílcsapda elől. Az nagy sebességgel fúródott Gilluon testébe majd azonnal elkezdte felemészteni.
Ő döbbenten nézte végig, ahogy Gilluon teste órák alatt egyre kisebb, külső hártyája egyre ráncosabb lett. A nyílcsapda csak akkor állt tovább, amikor a gömb teste már annyira összezsugorodott, hogy könnyű volt vele manőverezni. Ő visszamélyedt barna, zöld és lila bolyhai közé, azok féltőn betakarták és megnyugtatták. Csillói segítségével igyekezett a lyukak szabdalta óceánfenéktől minél messzebbre evickélni. Útközben találkozott sárga bolyhokkal, de rettegve elkerülte őket, inkább egy vele egy irányba haladó olajzöld csapathoz csatlakozott, akik nagy örömmel fogtak hozzá, hogy gondját viseljék. Később egy vörös boholytelepet talált, ami nagy ritkaságnak számít, ezért úgy döntött, kipróbálja az ő gondoskodásukat is.
Vándorlás április 3, 2008
Posted by asterdroid in : sci-fi, SF, földönkívüli, óceán , 1 hozzászólásMár hónapok óta vándoroltak az óceánban. Sokan közülük lemaradtak, esetleg partra is sodródtak, voltak akik egyszerűen elfáradtak. Az élboly viszont lankadatlanul úszott előre, bár tudták, már nem sokáig bírják. Egyre erősebb lett a sodrás.
Fred még jó erőben volt. Hátranézett és látta, hogy sok társa csak vergődik, vagy halálra fáradtan sodródik valamerre. Odakiáltott nekik:
- Erre! Ne a part felé!
Lehet, hogy nem hallották, mert nem indultak az élen járók után, akik határozott farkcsapásokkal haladtak, minden erejüket összeszedve.
Halion, Fred legjobb barátja egyre távolabb került tőle. Továbbra is úszott az ár ellen, de kezdte elveszíteni szokásos önbizalmát. “Csak az első maradhat meg” - dünnyögte magának.
Fred biztató pillantásokat vetett rá hátrafelé, de kiáltani már nem tudott. Ekkor egy nagy, nyálkás csomónak ütközött, amely magával sodorta. Elszáguldott Halion mellett, akit annyira megbénított a látvány, hogy alig maradt ideje elevickélni az útjukból.
- Szakadj le róla! - kiáltotta Halion, de Fred, bár próbálkozott, nem bírt kiszabadulni a ragacsos nyálkából.
Az ár nem lassult, inkább kezdett örvényleni. Egye-egy erősebb lökésnél Haliont és társait szédítő forgásban dobálta, vagy föl-le hintáztatta. Halion döbbenten látta, hogy sok további ragacsgombóc közeledik és társai sorra csapdába esnek. Ő maga is majdnem áldozatul esett egy nagy fekete gombócnak, mely elől csak az utolsó pillanatban sikerült elmanővereznie. Szinte az egész óceánt ellepték a ragacsok. “Honnan jönnek?”
Halion abbahagyta az úszást előrefelé, csak arra bírt koncentrálni, hogy ne sodorják el. Mire kezdett a ragacsok özöne végetérni, már sok társát veszítette el. ”Kicsit pihennem kell” - gondolta.
Nem emlékezett, mióta sodródott tehetetlenül az immár csendes óceánban. Körülötte szétszóródva még néhányan életben voltak a többiek közül is, de nem nagyon mozogtak. Lebegtek, végtagjaikat széttárva, eszméletlenül vagy alig ébren.
Ekkor egy hatalmas, életerős gömb tűnt fel. Az illatát máris nagyon jól lehetett érezni. “Milyen szép!” - ébredtek élmukból a fáradt vándorok.
Kicsit összeszedték magukat, letisztogatták testüket és a gömb felé fordultak. “Csodálatos! Ilyen szépet még sohasem láttam!” - gondolta Halion.
- Itt a megmentőnk! - kiáltotta valaki.
Már mindenki a gömböt bámulta, lenyűgözve szemlélték, szerelmesen áhítoztak utána, de sokan már nem voltak képesek rá, hogy el is induljanak felé. Halion is csak nehezen szedte össze magát, remegve, lassan indult meg a gömb felé. “Olyan gyönyörű!” A vágy felszabadította benne az eddig rejtőzködő energiákat. Egyre gyorsabban és elszántabban úszott.
Azok, akik elérték a gömböt, már böködték a felületét, bejutást keresve. Halion utolsó erejével felgyorsított és szinte nyílként suhant, minden maradék energiáját végtagjaiba összpontosítva. “Most vagy soha, édes szerelmem!”
Nekivágódott a gömbnek, hirtelen meg is szédült, szinte megbénult az ütés erejétől. Végtagjai rongyokként lógtak róla hátul, majd le is szakadtak. “Ó!” Úgy érezte belehal.
Minden elcsendesedett, csak a többiek dörömbölését lehetett tompán hallani. Halion csak sodródott valami sűrű, fényes anyagban. Mikor végre tudatára ébredt, hogy bent van, alig hitt az érzékszerveinek. Körülötte fényes, selymes, átlátszó anyag keringett, szinte cirógatta, melengette, babusgatta.
Mire a gömb középső, vörös magját elérte és feloldódott benne, már nem hallotta a többiek dörömbölését. Egylényegűvé vált a gömbbel, teste, lelke feloldódott a szerelmes találkozásban. Már gömbként érezte, hogy boldog.
A gömb lassan sodródott az óceánban, közben forgott egy kicsit, boldogan és elégedetten merült álmodozásba. Nemsokára lesüllyedt az óceán puha, bolyhos aljzatára, végiggurult egy kis lejtőn élvezkedve és megállt egy mélyedésben. A lágy bolyhok kezdték körülfonni a testét, letisztogatták, simogatták, megetették.
“Ó, milyen finom!” - gondolta és még jobban befészkelte magát.
Az óceán áramlatai elültek, utolsó hullámvererésük még kimosta a partra a sikertelen vándorok holttesteit. Néhány évszázadig nem lesz újabb vándorlás. Addig a gömb növekszik, s ha megérett rá az idő, kiúszik a partra, hogy életet adjon virgonc kicsinyeinek, a jövő vándorainak.
Ennyit a téridőről március 28, 2008
Posted by asterdroid in : Kategória , hozzászólásKattints a képre! Ennyit a téridőről …
Pörgés - Spin március 26, 2008
Posted by asterdroid in : sci-fi, könyv, SF, regény, földönkívüli, Föld, bolygó, Mars, társadalom, olvasmány , 2hozzászólásTíznapos eltávon voltam, mikor is volt időm olvasni. Előre örültem, megmondom őszintén, hogy végre kezembe vehetem Robert Charles Wilson Pörgés (Spin) c. regényét. A történet három barátról szól, közülük Tyler Dupree az, aki elmeséli életüket attól fogva, hogy valakik körülzárják a Földet egy hártya-szerű valamivel. Nincs többé csillagfény, a Nap fénye moderált és a Pörgés-hártyán kívül száguld a valós idő. Benn, a védett Föld az apokalipszist várja, eluralkodik a kétségbeesés, hiszen a Nap közben óriásira nő.
Mindenki másképp éli meg a Pörgést, az emberi kapcsolatok, szerelmek is ennek megfelelően alakulnak. A barátok elsodródnak egymástól, majd újra találkoznak, végleg sosem szakadnak el. Egyikük, Jason, a világmindenség titkaira keresi a választ, a Föld megmentésén fáradozik. Testvére, Diane, elmenekül félelmei és érzelmei elől egy vallási szektába. Tyler pedig mindkettejük mellett kitart, segíti őket, az események sűrűjében is ott van, de magánemberként is, mások problémáiban is helytáll a zűrzavarban.
Nem lehet letenni, annyira izgalmas, klasszikus sci-fi, árnyalt szereplőkkel, igazi emberi történet, társadalomrajz, szóval igazi regény is egyben.
Ajánlom mindenkinek, nem csak SF rajongóknak, mert olyan témákat bonclogat, melyek mindannyiunkat érdekelhetnek.
Pörögj rá!
Umberto Eco: Loana királynő titokzatos tüze március 14, 2008
Posted by asterdroid in : könyv, olvasmány , 5hozzászólásKönyvajánló
Már pár hónapja, hogy olvastam, de mivel itt még nem emlékeztem meg róla, most ajánlom mindenkinek. Nemcsak sci-fi rajongóknak!
A regény elolvasása után kedvem támadt jobban beleásni magam saját múltamba, kikutatni, mit gondoltam, mit éreztem, hogy hatott rám a kor szavaival és képeivel. Persze nekem könnyű, mondhatja bárki, hiszen nem szenvedek amnéziában. A hatvanas éveiben járó antikvárius kómából ébred a kórházban. Emlékeit elvesztette, újra kell „tanulnia” az életét. Igaz, könyvekből szerzett lexikális ismeretei, „papírmemóriája” kiváló, fogat mosni, autót vezetni, stb. tud, csak azt nem tudja, ki is valójában. Nyomozásba kezd önmaga, a múlt elvesztett érzelmei és érzéki élményei után, visszamegy abba a vidéki villába, ahol gyermekkorának meghatározó időszakát töltötte miközben folyt a második világháború. A szintén antikvárius nagyapa könyvei, hanglemezei és a saját egykori olvasmányai alapján kezdi rekonstruálni saját múltját.A szerző képes regényt tár elénk: a korszak plakátjai, filmkockái, képregényei, hanglemez-borítói, folyóiratai nem egyszerűen illusztrációk, az olvasó ugyanolyan izgalommal veti bele magát a múlt iránti kutakodásba, mint a főszereplő.Az emlékek lassan kezdenek csak visszatérni, a rájuk telepedett köd (a könyv egyik fontos motívuma) nagyon nehezen akar felszállni. Ekkor azonban az antikvárius egy 1623-as kiadású könyvre bukkan, ami mindent megváltoztat …Az ember, aki kiesett az időből és ezáltal már nem azonos önmagával, saját léte után tapogatózik a ködben. Mi az, amit a múltban annyira el akart felejteni, de most emlékezni akar rá? És mi az, amire annyira akar emlékezni, amit annyira keresett mindig, de az emlékvesztés köde nem engedi, hogy rátaláljon? Mire a legnehezebb visszaemlékezni? Hol van az emlékezet és a képzelet határa?
Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, aki szeretné átélni a képzelet és emlékezés izgalmas kalandjait. Nekünk ez „papírmemória” lesz, de a főszereplőnek (és a szerzőnek) az önazonosság élménye. Vigyázat! Álmatlanságot okoz!